Napfelkelte félmaraton beszámoló

Úgy volt, hogy erre a versenyre nem nevezek. Nem volt más táv, csak félmaraton, és bármennyire is csalogató a körítés, nem éreztem, hogy kész lennék rá. Már a Wizzair is túl közelinek tűnt, szerettem volna arra rendesen edzeni. Roppant gyorsan be is teltek a helyek, aztán jött a hír a szervezőktől, hogy páran nem fizették be a nevezési díjakat, ezért pót-jelentkezést indítanak. Úgy voltam vele, hogy ha már addig sem sikerült normálisan a felkészülés, belevágok. Mégiscsak egy olyan futás, ahol nincs záróbusz, ráadásul a Futni szép csapata rendezte, akiknek nagykövetük is vagyok, és nekem még a hajnali kelés sem szokott problémát okozni. Belevágtam. Életem első hivatalos félmaratonja.

Nagyon korán kezdődött a nap. 4:40-kor már a buszon ültünk, az ébresztő 3:30-kor szólalt meg. Vicces volt látni a rengeteg félálomban lévő embert, hallani az igen gyakran felhangzó “nem vagyunk normálisak” mondatot. A révfülöpi kikötőből indultunk el a hajóval fél hatkor, becsorogva a tó közepére. Lassan ébredezett a társaság, aztán ahogy megjelent a nap a horizonton, kezdte felvenni mindenki a bugit. Itt éreztem először, hogy ez jó lehet, őszintén megvallva, rettentően demotiváltan szálltam fel a hajóra. Mindez csak azután kezdett változni, hogy  sok ismerős jött oda hozzám, és mindenki biztatott, kaptam drukkolást olyanoktól is, akiket nem is ismertem. A látvány csodás volt, és elkapott a futás előtti első idegeskedés – nálam ez jó jel. Már vártam, hogy kössünk ki, és induljunk.

Napfelkelte félmaraton

A badacsonyi kikötőbe érkeztünk, ott már várt minket Szabó Győző “Stoki”, egy durván jól kinéző motoron, Ő volt a felvezető. A bemelegítést Maráz Zsuzsi tartotta, a mezőnyben ott volt Túróczi Réka “Irunmum”, Szántó Nelli “Runellii” – olyan emberek, akikre felnézek. Találkoztam régi kollégával még Debrecenből, akit kb. 15 éve nem láttam, egy csomó arcot, akit az utóbbi egy évben versenyeken ismertem meg, és ott volt természetesen a két személyes motivátorom is, Detti és Gábor, akik rugdostak még a mólón is, ahol azt fejtegettem, hogy nagyon nem vagyok kész erre, és nem biztos, hogy jó ötlet elindulni. A rajt kicsit csúszott, aminek (számomra) később lett jelentősége – nekivágtunk.

Az volt a “tervem”, hogy az első 10 km-t megpróbálom a saját, jól bevált tempómmal végigcsinálni, aztán mivel onnan gyakorlatilag végig hegymenet volt, a második szakaszt túlélni. Az elejét sikerült is betartani, a mezőny végén haladva, aránylag egyenletes tempóval haladtam. A frissítések kiszámítható helyeken voltak, számomra megfelelő távolságra. Ugye én cukorbetegként futok, ezért próbáltam most is tartani magam, és csak vízzel frissítettem. Elkövettem persze azt a hibát, hogy túl sokat ittam, a harmadik ponttól már kevesebbet – volt pár kellemetlen pillanatom a víz miatt. 9 km után jött az első emelkedő, az még ment, aztán beértünk Révfülöpre, és ott aztán meghaltam. Végeláthatatlan partnak fel, soha nem akart befejeződni. Szenvedtem, mint a kutya, de felértem, a legjobb helyen itt is frissítés, életmentő volt, nagyon jól esett volna egy kis kóla, vagy szőlő, de kihagytam. A lejtős területeken próbáltam futni, az emelkedőket meg túlélni.

Napfelkelte félmaraton

16 kilométernél a kékkúti forrás közelében a  Rock’n Roll futás csapata frissített, akiknek külön szeretném megköszönni a biztatást, a friss vizet, a jó szavakat és az ördögvillázást. Tényleg állat volt, ellenben az innen induló, majd 3 kilométeres terep, a tanösvény nagyon nem. Egyrészt nagyon bizonytalan vagyok göröngyös talajon, a térdem sem bírja, másrészt ekkorra már baromira meleg volt, égetett a nap. Nagyon, nagyon lassan haladtam itt, még sétának is csak nagy bátorsággal merném mondani. Ahogy kiértem újra a műútra, már látszott Szentbékkálla, a befutó helyszíne.

Napfelkelte félmaratonNincs rá jobb szó, vonszoltam magam. Éreztem, hogy mindkét vádlim a görcs közelében van, ezért gyorsan ittam egy magnéziumot, az segített, és próbáltam még jobban odafigyelni. Lehet, hogy csak placebo, de úgy vettem észre, az először viselt kompressziós zokni is segített. Amikor befordultam a falu felé, már voltak olyan futók, akik az autójukkal hazafelé igyekeztek, éremmel a nyakukban. Hihetetlenül jól esett, hogy szinte mindenki integetett, lassított, lehúzott ablakkal buzdított. Nem volt már bennem semmi erő, de mentem, mert fel akartam érni. A cél előtti kétszáz méteren, kaptatva a dombtetőre többen rám köszöntek, a nevemen szólítottak, de szerintem senkit nem ismertem fel, ezért elnézést mindenkitől. Beértem. Megcsináltam.

Nem futás volt ez, amit teljesítettem, nem szeretném annak minősíteni, és ezzel megbántani az igazi futók teljesítményét. Ez egy harc volt magammal, magamért. Harc a körülmények, a jelenlegi helyzetem ellen. A legnagyobb pozitívumának azt nevezném, hogy egyetlen percre sem fordult meg a fejemben az, hogy feladjam. Végig tudtam, hogy meg fogom csinálni, akárhogy is, de a nyakamban lesz az a szép sárga érem. Most itt lóg mögöttem a falon, a többi mellett, de ez aztán tényleg kiemelt fontosságú lesz az életemben.

21 km. Nem tűnik soknak, főleg, ha autóhoz vagy szokva. Mégis, annyi minden tud történni egy ilyen távon, amit el sem tudtam képzelni eddig. Volt, amikor mosolyogtam, vicces volt látni a lovat a pálya mellett, akinek ott volt a fején az, hogy hülyének néz, amiért ilyen melegben futok. Volt, amikor csak monoton haladtam, és igyekeztem figyelni a légzésemre. Volt, amikor közel voltam ahhoz, hogy elsírjam magam, de nem a fájdalomtól, vagy a fáradtságtól – csak szakadt fel belőlem mindaz, ami rám rakódott az utóbbi időkben – és sírni lett volna kedvem a meghatottságtól, ahogy ismerősök, ismeretlenek biztatnak, és gratulálnak. Köszönöm Nektek, köszönöm mindenkinek!

Napfelkelte félmaraton

Jól megszervezett verseny volt, gyönyörű helyszínen, exclusive feltételekkel és programmal. Az útvonal piszok nehéz, nekem legalábbis biztosan, de teljesíthető. A frissítések teljesen rendben voltak (talán a legjobb, amit eddig versenyeken tapasztaltam). Hogy soha többé félmaratont? Ugyan már …. 🙂 Pár hét, és itt a Wizzair, ami sík talaj lesz, melegebb nem hiszem, bár kevésbé izgalmas, de mindenképpen jobb eredményt szeretnék ott futni. Vagyis inkább ott már futni szeretnék. Nem állok meg, nem állok le. Kicsit máshogy alakítom ezt a pár napot (pl.  a verseny előtt 5 nappal nem fogok edzésnek félmaratonnyi távot végigtolni – ez jó nagy hülyeség volt a részemről), és ott leszek a rajtnál szeptemberben. Remélem, sokatokkal találkozhatom, hogy aztán a sikeres célba éréseket megünnepeljük Szigligeten, újra a Futni szép csapatával. Szóval, #otttali!

Leave a Comment