33. Wizzair félmaraton

Amikor ez az egész futás dolog kicsit komolyabbra fordult, és elkezdtem Csontos Imre “Csonti”-val dolgozni, az volt a cél, hogy 2018 őszére, a Wizzair félmaraton elérhető legyen. Azt mondtam akkor, hogy 2:45-ös időt szeretnék futni (mert akkor még úgy tudtam, 3 óra a szintidő), Csonti úgy gondolta, a 2:35 is meg lehet simán. Ez lett volna az első ilyen távú futásom, de ugye jött a Napfelkelte, ami így örök emlék maradt, de nem volt valós szintfelmérő, lévén emelkedős terepen gyakorlatilag nem edzettem. Ezt a szeptemberi futást annak szenteltem, hogy megnézzük, hol is járok most, és van értelme küzdenem.

Igen, hosszú idő után komoly kételyeim voltak magammal szemben. Akik ismernek tudják, hogy pl. a szakmámban eléggé eltökélt és magabiztos vagyok, amit sokan arcoskodásnak is tekintenek – nem annyira érdekel, én tudom, hol a helyem ma ezen a piacon. A futópályákon viszont még semmit nem tettem le az asztalra, ráadásul a felkészülésem sem úgy alakult, ahogy szerettem volna (a miértről majd kb. másfél hónap múlva beszámolok). Még a szombati nap reggelén sem voltam biztos benne, hogy nem adom fel az egészet, főleg, hogy ugye a belőtt időm végül is a verseny szintideje is – vagyis ha attól csak kicsit is eltérek, jön az a fránya záróbusz, és vége az egésznek. 

Végül úgy döntöttem, belevágok. Úgy voltam vele, ha sikerül, akkor az egy jel lesz, hogy menni kell tovább, ha nem, akkor megmaradok igazi koca futónak, de valószínűleg nem erőltetem tovább a versenyeket sem. Vasárnap reggel ott álltam a rajtzónámban, sok ismerőst láttam, és amikor belekezdett a Depresszió a Kés hegye című számba (mostanában ez az “induló zeném”) , valahogy azt éreztem, meg lesz. Elindultunk, az első frissítő pontig, ami 4 kilométernél volt, bőven a tervezett időn belül voltam. Próbáltam nem nagyon leszakadni, de azt is tudtam, hogy tartanom kell a lassabb tempót, mert különben a végén kipukkadok. 

Az Árpád hídra fordulva, 10 km közelében már voltak persze “beleséták”, de az egy héttel korábbi, reptéren futott időmnél is jobb eredménnyel fordultam rá a tízes táblára – itt jött egy zen állapot. Tudtam, hogy sikerülni fog. Tudtam, hogy necces lesz, de sikerülni fog. Egész jó állapotban jutottam el a Margit szigetre, az ott átvezető rész volt a legélvezetesebb és a legkalandosabb is. 12 kilométer után utolértem egy angol srácot, aki nagyon húzta a lábát. Megkérdeztem, hogy szüksége van e segítségre, mondta, hogy görcsöl, de megpróbál valahogy kiérni. Volt nálam magnézium shot, odaadtam Neki, leültettem a fűbe és igyekeztem helyesen visszafeszíteni a lábfejét. Legalább 6-8 perc itt benne maradt, mire összeszedte magát annyira, hogy tovább tudott jönni – az eredménylistát átböngészve, be is ért. Egy darabig együtt futottunk, aztán otthagytam. Közben láttam az egyik buszmegállóba ülve egy lányt, aki a véres lábujját próbálta kezelni, Vele később még találkoztunk.

33. Wizzair félmaraton

A szigetről kiérve lemerült a fülhallgatóm. Igen, voltam annyira amatőr, hogy nem töltöttem fel rendesen. Nagyon keveset futottam még zene nélkül, ez most egészen új élmény volt. Ráfordulva a pesti oldalon a rakpartra már ott várt a mumus. A mítosz, ami létezik. Igen, a záróbusz. 16 kilométernél jártunk, amikor utolért a 2:45-ös iramfutó páros. Ekkor már biztos voltam benne, hogy ezt végigcsinálom. A terv az volt, hogy 15 km körül találkozom velük, így most volt jó ezer méter előnyöm + az az idő, amit az angol srácra “pazaroltam”, vagyis a fejben kiszámolt tempóhoz képest majdnem 2 kilométerrel előrébb jártam. Tudtam, hogy ez kell, mert jönni fog a fal.

Jött is. A 18-as táblánál jártunk, amikor a szigeten látott lány utolért. Nagyon kész volt már Ő is, elmondta, hogy hat kilométernél többet még életében nem futott le egyben. Gurult mögöttünk a busz, jó 800-1000 méter távolságban, és akkor már tényleg csak az volt előttem, hogy nem, nem szedhet össze, innen már ha kell, négykézláb is beérek. Soha nem beszélgettem még emberekkel futás közben, most valahogy erre is jutott egy kis energia és idő. Nagyon felemelő dolog ám a mezőny végén futni, higgyétek el, ott vannak az igazi hősök. 

A Szabadság híd előtti frissítő ponton jó fej fiatalok voltak, hajtottak, szurkoltak, és egyszer csak azon vettem észtre magam, hogy megint Budán vagyok. Ott volt az utolsó kilométer, aztán az utolsó 100 méteres tábla, a Runberries csapata, akik gyakorlatilag ismeretlenül is, de berángattak magukkal a célba – óriási köszönet nekik, fantasztikusak voltak!

Beértem. A nyakamba került az érem, szintidőn belül, a busz előtt. Először voltam igazán rosszul futás után, görcsölt mindkét lábam, kavargott a gyomrom, fájt a fejem, és fel sem fogtam, mi történik. A Happy Lion standnál ott vártak a többiek, Laci anyukája azonnal étellel kínált, én meg csak bámultam ki a fejemből. Elértem valamit, pontosan úgy, ahogy terveztem. Nem mondom, hogy minden másodpercét élveztem, de ez most nem is erről szólt. Kaptam olyan hozzászólásokat a Napfelkelte után, hogy jó, persze, könnyű így félmaratont futni, hiszen az a csapat szervezi, akiknél nagykövet is vagyok – pedig azért is meg kellett szenvednem rendesen. Itt viszont már senki nem mondhat semmit – ez a 21 kilométer akkor is az enyém. 

Hogyan tovább? Jó kérdés. Az utam ezzel nem ért véget, de nagyjából már látom, hogyan megy tovább. A félmaraton mániát mindenképpen meg akarom csinálni, vagyis egy év alatt, a négy évszak mindegyikében futni egy BSI félmaratont. Az ősz megvan, jön januárban a Zúzmara, áprilisban a Vivicitta, a nyáron pedig a K&H. Továbbra is több versenyen szeretnék indulni, mert kell az adrenalin, de rövidebb távokat fogok futni, mert igazán élvezni akarom ezeket a rendezvényeket. Biztos, hogy fogok javítani a félmaratonos időmön is, de nem ez lesz a cél. Őszintén megvallva, azok után, hogy megvan ez a táv, nem motivál annyira az, hogy most 2 órán belüli futó legyek. Inkább legyek ott minél több futáson, és had mutassam be, az is teljesítmény, ha valaki tisztességesen lefut 5-7-10 kilométert. Persze az UBB-n és az UTT-n ott akarok lenni, mert azok már idén is akkora élményt adnak, amit nem hagynék ki semmi pénzért. Most úgy gondolom, ez az utam, aztán majd meglátjuk, mit jelölnek ki nekem ott fent. Hétvégén mindenesetre Szigliget, végre újra a nagykövet társakkal, remélem, sokatokkal találkozunk ott is! 🙂 

Leave a Comment