Coming out

Az egész dolog két éve kezdődött …. – tudom, sok írásom indult mostanában ezzel a gondolattal. Igen, akkor jöttünk rá, hogy cukorbeteg lettem. Azonban történt még valami ekkor, és ez, hogy is mondjam, alapjaiban változtatta meg az életem. Nem lesz rövid, de jöjjön. Coming out.

Miután kiderült a cukor, alaposan megrémültem. Úgy döntöttem, nem ártana egy mindenre kiterjedő vizsgálat, ha már így belecsaptunk, akkor nézzünk egy teljes ellenőrzést. Megpróbáltam beutalókat szerezni, és most az egyszer kifizetődő volt a lustaságom és a türelmetlenségem: nem volt erőm kivárni az állami egészségügy lassúságát, ezért magánúton kezdtem meg a sorozatot. Találtunk is valamit.

Gyomorpolip. Elég rémisztőnek hallatszik, de annyira nem veszélyes a dolog. Egy aránylag egyszerű beavatkozással megszabadítottak tőle, viszont pár dolgot el is meséltek mellé: azoknál, akinél ilyen kialakul, drasztikusan megnőhet a későbbi, rosszindulatú daganat kialakulásának lehetősége. Mivel családilag eléggé érintett vagyok, úgy döntöttünk, erre fokozatosan figyelünk, és rendszeresen járok kontroll vizsgálatokra. Megmaradt a saját finanszírozás, azon egyszerű okból, mert tünetek nélkül állami egészségügyben ezeket a vizsgálatokat kb. lehetetlen megcsinálni, csak hosszabb várakozási időkkel. Ezt egyszerűen nem voltam hajlandó elfogadni és bevállalni. Embertelen mennyiségű pénz ment el rá, és lassan már kezdtem megnyugodni, hogy minden rendben lesz. Nem lett.

T1 N0 M0; adenocarcinoma exulceratum. Segítek, nem kell a google. Gyomorrák. Rosszindulatú. Az egyik legalattomosabb fajta, mivel a kialakulása gyakorlatilag tünetmentes, ellenben ha már tüneteket okoz, valószínűleg olyan szinten van a szervezetedben, ami végzetes. Az átlagos túlélési ráta 20% körül van. Nem a gyógyulásnak, annak, hogy a felfedezéstől számítva 1 éven belül még életben maradsz. Csak néztem ki a fejemből, nem tudtam értelmesen gondolkodni. Rákos vagyok. 

Rendkívül jó orvosok vettek körül, akik elmondták, valaki valahol nagyon kedvelhet engem, mert bár ez a rák nem játék, de nagyon hamar fogtuk meg, áttét nincs, és igen, a korábban elkezdett életmódváltásnak, valamint a futásnak köszönhetően sikerült egy egész jó immunrendszert felépíteni, így jók az esélyeim. Felajánlottak egy kísérleti kezelést. Garanciát természetesen nem tudtak adni, ellenben kaptam pár napot, hogy döntsek: belevágok ebbe a kezelésbe, vagy szépen felvágnak, és kiveszik a gyomrom egy darabját, amivel természetesen továbbra sem lehet teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy meggyógyulok. A műtétet lehetett volna állami úton is csinálni, a kezelés továbbra is magánúton, még iszonyatosabb költségekkel. 

Nem szóltam senkinek. A senkit szó szerint értsd. Se a családom, se az ismerősök, még Marlen sem tudott róla. Igen, ez saját döntésem volt. El akartam kerülni, hogy betegnek kezeljenek, hogy sajnáljanak. Sokan gondolhatják, hogy ez nem helyes, de akkor én így láttam jónak, és őszintén megvallva, ma se csinálnám másképp. Elkezdtem a kezelést. Gyakorlatilag ez egy gyógyszeres kemoterápia. Fogytam tőle, de nem volt annyira látványos, eleve benne voltam egy átalakulásban, nem tűnt fel senkinek. A hajam már sokkal korábban megritkult, ráadásul lehetett hivatkozni a futásra, hogy azért borotválom folyamatosan, itt sem volt semmi igazán feltűnő. Futottam tovább, jártam edzeni is, ami aztán elmaradt – egyszerűen annyiszor kellett reggelente vérvételekre, ellenőrzésekre járnom, hogy nem tudtam összeegyeztetni. Regina, nagyon sajnálom…. Gyengültem, egyre jobban megviselt az egész fizikailag, de próbáltam tartani magam – lelkileg is. Ez volt a nehezebb. Ráadásul a környezetem sem könnyítette meg a dolgomat. Futottam, de ez se ment igazán úgy, ahogy kellett volna, a Wizz félmaratont pl. 3 nappal egy kemoterápiás kezelés után toltam le. Nem mondhatni ideális állapotnak. Az orvosaim viszont megerősítettek benne, csináljam, mert ilyen ellenőrzött körülmények között a legjobb, amit tehetek az az, hogy a szervezetem erősítem ebben a harcban.

A kezelés előrehaladtával két embert avattam be a dologba, a két közvetlen főnökömet, akik közül az egyiket közeli jó barátomnak is nevezhetek (vagy legalábbis remélem) – egyrészt, fel akartam készíteni a céget, ha valami hirtelen történik velem, ne legyen teljes meglepetés, másrészt segítségre volt szükségem, amit azonnal megkaptam. Őszintén, teljes szívből hálás vagyok ezért. Aztán egy egészen más ügyből kifolyólag, a legszűkebb család, és pár igazi barát is megtudta, mi a helyzet velem. Rengeteg támogatást, még több aggódást kaptam, ami, kegyetlenül hangzik, de beigazolta, hogy jól döntöttem, amikor egyedül vágtam bele ebbe az útba. Arra, hogy másokat is én nyugtassak még – na arra már biztosan nem lett volna energiám, ahogy a túlzott törődést is rosszul viseltem mindig is. 

A héten megkaptam az utolsó kezelést, amit már csak amolyan biztonsági ráhagyásnak terveztük. Megvolt azóta a kontroll is, a diagnózis: a rák bár nem tűnt el teljesen, de annyira kicsi, hogy ezt már, szigorúan kontroll mellett, a saját szervezetem, és egy gyógyszeres kezelés le fogja győzni. Nem kell műteni. Én nyertem, a mai nappal elindul egy öt éves utazás, aminek a végén lehet majd kijelenteni, hogy teljesen kigyógyultam ebből a szarból.

Legyőztem. Közel másfél év rémálom ért most olyan szakaszába, amikor újra tudok őszintén mosolyogni, vagy legalábbis felengedni kicsit. A gondolatok viszont megállíthatatlanul forognak a fejemben.

Tudom, hogy sok embernek okoztam fájdalmat, csalódást. Tudom, hogy sok szarságot megcsináltam az életemben, de ezt talán még én sem érdemeltem ki. Mint ahogy ahhoz sem biztos, hogy elég jó vagyok, hogy ennyivel megúszhassam ezt a dolgot. Rengeteget gondolkodtam és gondolkodom ezen, és igen, újra közelebb kerültem a Hithez is ezen az úton. Öröm van bennem, de rengeteg keserűség is. Mire gondolok?

Amikor ez az egész életmódváltás beindult, szinte pillanatok alatt megjöttek az “ellendrukkerek”, akiktől megkaptam: nézd már, egy újabb hülye, aki elmúlt 40, és a klasszikus “midlife crisis” tüneteit hozza: elkezd életmódot váltani, mozogni, lefogy, eljár futni, megváltoztatja a külsejét, vagyis egy egészen új életet kezd el élni. Mindenféle pletykák jöttek mindenhonnan, mindenki IS jobban tudta, mit miért csinálok. Voltam én minden, amit csak egy emberről el lehet mondani. Fogalmuk sem volt, hogy tulajdonképpen az életemért küzdök minden nap. Az emberi rosszindulat olyan szintű megnyilvánulásait tapasztaltam meg, amit el sem tudtam képzelni, de az a büdös nagy helyzet, hogy ezzel csak segítettetek. Ettől is erősebb, és még elhivatottabb lettem. Ha egy nyomorult rák nem tudott megtörni, Ti soha nem lesztek rá képesek, ezt jól jegyezzétek meg!

Miért írom le most mégis ezt az egészet nyilvánosan? Szeretném vele felhívni a figyelmeteket egy nagyon fontos dologra – ez pedig a megelőzés. Hajlamosak vagyunk azt hinni, velünk semmi egészségügyi baj nem történhet, főleg akkor, ha valamit esetleg aktívabban sportolunk is, hiszen egészségesen élünk, odafigyelünk több dologra, védettek vagyunk. Ez így ebben a formában nagyon nem igaz, főképpen akkor, ha esetleg a közvetlen hozzátartozóid között voltak/vannak ilyen jellegű betegségben szenvedők. Már egy egyszerű, de rendszeresebb vérvétel is segíthet megelőzni rengeteg gondot – tanulj az én történetemből, és figyelj oda jobban magadra. Ne halogasd. 

Mi lesz ezek után? Folytatok mindent úgy, mint az utóbbi időben, mert ez nekem jó. Igen, ez rohadtul önzőnek hangzik, de nem érdekel. Lesznek emberek, akikre egyáltalán nem, vagy csak jóval kevesebb időt fogok fordítani, és biztosan lesz pár olyan terület az életemben, amit teljesen le fogok építeni. Nem, ez nem azt jelenti, hogy alapjaiban forgatom fel a körülöttem lévő világot, csak kicsit más lesz innentől az osztályozási rendszer. Kaptam egy akkora leckét és egy olyan jelet, ami csak egy dolgot mutat: nincs más út, mint az, hogy a lehetőségekhez képest maximálisan élvezzem ki azt, ami kijár nekem, és amennyit csak tudok, adjak vissza abból, amit kapok. Minden területen. Ha tudod tartani velem a lépést, hajrá, én nem fogok lassítani, sőt, most jönnek majd az igazán klassz dolgok. Mert most már azoknak kell jönniük. 

Ezentúl két új hashtag is megjelenik majd az insta posztjaimban. #runwithcancer – de a második sokkal fontosabb: #recoveryfromcancer. 

Érted már, miért volt annyira fontos nekem a Bátor táboros támogatás?

Igen, ezért voltam fura mostanság. 

Coming out - Anthony Hopkins

6 Thoughts to “Coming out”

  1. Francba, már azt hittem, hogy meleg vagy. Az mennyivel vidámabb történet lett volna, de egyelőre itt is megvan a happy end.
    Így a futós posztjaid elfogadva, függetlenül attól, hogy utálom a futóversenyeket.

    1. lippije

      sejtettem, hogy nem örülsz majd annak, hogy csak egy sima betegségről van szó kedves Daito, mert valahogy azt érzem, Te vagy az 😀

  2. lissza

    Nem értem, hogy egynéhány embernek miért szúrt, szúr szemet az életmódváltásod. Pedig igyekszem ilyen tekintetben is rugalmas lenni. ?
    Én drukkoltam, de gondolom, ezt nem is kellene külön kihangsúlyoznom. És most is ezt teszem, duplán, a gyógyulásod véglegességéért. Hajrá! És le a kalappal!!!!

    1. lippije

      tudod jól Lissza, hogy azon kevesek egyike vagy, aki mindig is inspirált, annyira jó látni, ahogy teszel a mindennapjaidban a céljaidért. Sokszor ott vagy velem futás közben 😀

      1. lissza

        ? Köszönöm!
        Egyszer talán helyben és időben is együtt tudunk futni. ?

  3. N.A.

    Szia Lippi, amióta elkezdted a futást azóta is csodálom az akaraterődet és kitartásodat, de ez aztán meglepett engem is. Azért a sport és a diéta mellett most még az alvást kellene valahogy rendbehozni. De fog az is sikerülni!

    Ui. Sajnos az emberekből mostanra már egyre jobban hiányzik a kellemes “small talk” képesség, de idővel már neked is meg lesz az a képességed, hogy közömbös tudsz lenni a sok hülyeségre.

Leave a Comment