A rettegett

Február 4 a Rákellenes világnap. Rohadék egy betegség, amiről valahogy nem “illik” beszélni. Azt érzem, hogy a sorstársak nagy része inkább letagadja, nem vállalja fel, mintha egy stigma lenne, vagy mintha szégyellni kellene, pedig vannak jó páran, akik tényleg nem tettek szinte semmit, ennek ellenére belekerültek abba a darálóba, amit egy rákkal való küzdelem jelent. Egyrészt meg is értem Őket, nem egyszerű dolog kezelni, de felelősséggel is jár: ha csak egy embert fel tudunk világosítani, és hozzásegíteni ahhoz, hogy elkerülje a rákot, vagy erőt adjunk egy betegtársnak végigcsinálni a kezeléseket, már megéri beszélni róla.

Igen, sokáig én is hallgattam róla, de ez tudatos döntés volt, és nem holmi szégyenérzet okozta. Tudtam, ha a legközelebbi hozzátartozóimnak elmondom, onnantól kezdve hímes tojás effektus fog beindulni, és nem fogom tudni élni a normális életem – már amennyiben egy kemoterápiás kezelés során beszélhetünk normális életről. Biztos voltam benne, hogy vagyok elég erős belül, hogy végig tudjam csinálni, és ha nem sikerül, éppen elég lesz akkor szembesülni a kudarccal. Persze, vágom, hülye elképzelés, hogy én fejben összeraktam azt, hogyan fogom legyőzni a rákot, de a mellékelt példa mutatja: ez is kellett ahhoz, hogy most itt tartsak.

mottó

Hol is tartok? Volt egy borzalmasan nehéz évem. 2018 mindenben próbára tett, egészség, magánélet, munka. Darabja is elég lett volna, így, hogy mindhárom területen komoly gondjaim voltak, roppantul megviselt. Volt pár pillanat, amikor közel álltam hozzá, hogy feladjam, de mindig találtam apróságokat, amik tovább lendítettek. Tudom, hogy kizsákmányoltam a szervezetem, és sokan gondolják azt, felelőtlenség volt a futás a kemó mellett, de ez is teljes egészében megtervezett dolog volt. Az orvosaim felügyeltek végig, és támogattak, mert látták, egyrészt a szervezetemnek is jót tesz, másrészt a versenyeken szerzett sikerélmények mindig átsegítettek egy-egy nyomorult napon, főleg a kezelések után. Elmentem ezen a téren a falig, több már nem volt benne, de pont így volt jó.

A munkám volt korábban az a mentsvár, az a terület, ahová a problémáim elől menekülhettem. Ott mindig megvolt a sikerélmény, tudtam töltődni – az előző évben ez sem akart összeállni. Egyrészt a külső körülményeknek, de nagyrészt magamnak is köszönhető, hogy nem volt egy sikeres év. A feladataimat elvégeztem, de nem tudtam beletenni annyit és azt, amit magamtól is elvárok, és amit a kollégáim is megszoktak. Talán úgy is tűnhetett, motivációt veszítettem, hogy már nem érdekel, vagy akár bele is szarok – de ez nem így volt. Szenvedtem, nem haladtam a dolgokkal, sokkal többet ültem problémák felett, amikkel korábban villámgyorsan megbirkóztam – de akkor sem akartam azt mutatni, hogy egyszerűen fejben és fizikailag sem vagyok rendben. Lehet, meg is bántottam kollégákat, minden bizonnyal félre is értettek bizonyos helyzeteket – de tudom, hogy meg fogom én még mutatni, milyen az, amikor újra a nyeregben vagyok.

Kérdeztétek, hogy nem félek? Dehogynem, ott van bennem minden nap, ezzel kelek, ezzel fekszem, de nem hagyom, hogy elhatalmasodjon rajtam. Egyszerűen nem tehetem meg magammal, a környezetemmel. Persze, időnként rám tör a szorongás, és azt mondom, bárcsak jönne egy jóságos tündér, és kiszakítaná belőlem ezt az egészet, eljátszom a gondolattal, hogy ez az egész csak egy rossz álom, és holnap felébredek belőle. Benne van a mindennapjaimban, vizsgálatokra is kell járnom, időnként kezelésekre is, de én már tudom, hogy a teljes gyógyulás útján vagyok, és hamarosan ott leszek a végén. Addig meg elfogadom, de nem törődöm bele. Talán ez a legfontosabb. Valószínűleg ez a legtöbb, amit tehetek.

Fuck cancer!

Mint ahogy azt is, hogy időnként beszélek róla. Nem azért, hogy beléd ültessem a parát, de szeretném felhívni a figyelmed arra, hogy foglalkozz magaddal. Te vagy a legfontosabb, minden egyéb másodlagos. Ha magaddal rendben vagy, jöhet a többi, de legyél önző – főleg, ha az egészségedről van szó. Borzalmasan sok hülyeséget hordozunk magunkkal, fölösleges régi terheket, olyan történeteket, amiket nem elfelejteni kell, inkább tanulni belőle, és tovább menni. Ha van olyan, hogy előre megírt életút, akkor azt próbáld meg követni, ha nincs, akkor csak csináld úgy, hogy a körülményekhez képest Neked jó legyen. Én már rajta vagyok ezen az úton, és nem fog eltéríteni róla semmi. Semmi, mert élni akarok – és fogok is. Sokáig itt fogom még rontani a levegőt, és ezt vehetitek nyugodtan fenyegetésnek 🙂 Szóval, FUCK CANCER!

One Thought to “A rettegett”

  1. Jó cikk, be is linkelem szépen a blogodat magamhoz, mert szeretem olvasni az írásaidat. Jó, hogy megint írsz! 🙂

Leave a Comment