Kezdődhet a szezon

Huh, jó régen írtam már ide, ég is a pofám, szerettem volna rendszeresebben megjelenni hosszabb anyagokkal, de egyszerűen, amikor ide jutottam volna, mindig elfogyott az idő/energia/lendület – pedig sok minden történt azóta, hogy fejre álltam a Zúzmarán. Legjobb, ha el is kezdjük onnan.

Ugye az idei első félmaraton nem sikerült. Kicsúsztam a köztes szintidőből egy hülye félreértés miatt, de most, így lassan 4 hónappal az eset után el kell ismerjem, én is durván hibás voltam az egészben – egyszerűen nem lehet egyetlen futásnak sem ennyire kiszámolva nekimenni. A felkészültségem is hagyott kívánnivalót – és erre rögtön a Zúzmara utáni első, pados edzésen jöttem rá. Annyira dühös voltam, hogy észre sem vettem, mit csinálok, csak futottam – és itt eszméltem rá, ha kikapcsolok pár dolgot, akkor képes vagyok újra elérni azt a “monoton” robotállapotot, amiben “beleséta” nélkül mennek hosszabb távok. Tulajdonképpen nagyon jókor jött ez a pofon, és a felismerés: dolgoznom kell, mert ha csinálom, lesz eredménye.

Folytattam a munkát az ENSPORT-tal, és Erikával, aki sorban adta a feladatokat, amiket nagyon nem élveztem az elején. Még az én tempómhoz képest is, rettenetesen lassan kellett “futnom”, ami inkább séta volt, viszont egyre hosszabb ideig. Tél is volt, nehezebben vettem rá magam, hogy kimenjek a szabadba – nagy szerencse, hogy alapvetően nincs bajom a futópados edzésektől. Ezek alatt jöttem rá, hogy végül is, képes vagyok kikapcsolni a görcsölést, és tudok normálisan is futni – ez a felismerés pedig meghozta az áttörést. Egyre többet voltam képes haladni séta nélkül, és szép lassan az idők is javultak.

Napi szinten éreztem magamon a változást, és ez rengeteg erőt adott. Folyamatos ellenőrzés alatt voltam, és gyakorlatilag minden edzés egyre jobb lett. A BBU Földalatti Futás volt a következő verseny, 7 km, nagyon klassz helyen, jó társaságban, már itt is éreztem, van értelme a rengeteg befektetett munkának. A március edzésekkel telt, életemben először léptem át a havi 200 km-es össztávot – igen, megjelentek a hosszabb futások is a heti tervekben. Áprilisban voltunk a Dunakanyarban, de előtte még egy fontos eseményről is be kell számoljak Nektek.

Az én tesóm :)

Van nekem egy húgom, akitől aztán igazán távol állt a futás. Pár hete mégis úgy alakult, hogy Ő is cipőt húzott, és elkezdte koptatni az aszfaltot. Nagyon büszke vagyok Rá, és óriási élmény volt az első versenyén Mellette futni és segíteni – ráadásul rögtön egy jótékonysági eseményen tettük ezt. Úgy látszik, sikerült megfertőzni, azóta már a Vivicittán is toltunk együtt egy rövidebb távot – remélem, idén lesz még alkalmunk együtt futni. Szép volt Bélám, büszke vagyok Rád!

A Vivicittán várt rám a félmaraton. Annyi munka volt benne, hogy egyszerűen éreztem: simán megcsinálom. Egy pillanatra sem paráztam, csak tartani akartam magam az Erika által összerakott tervhez, és szerettem volna, ha nem a túlélésről, hanem ténylegesen valami sportteljesítmény-szerűségről szóljon ez a 21 km. Minden úgy sikerült, ahogy azt megálmodtuk: majdnem végig tudtam tartani a kellő pulzusokat, képes voltam 10 km után gyorsulni, nem haltam meg, 17 kilométerig gyakorlatilag csak a frissítőpontokon lassultam, de séta sem volt – egyszerűen jó érzés volt tenni a dolgom. Még 5 km körül jártunk csak, amikor átfutottunk az Alagúton, de én már ott éreztem, minden rendben lesz. Annyira megnyugodtam, hogy azt vettem észre, potyognak a könnyeim. Rengeteg minden kiszakadt belőlem abban a pár méterben, olyan sok cipelt szarságot sikerült ott ledobni, ez volt talán az első igazi katartikus pillanat, amit futás közben éreztem. Jó úton járok, jó kezekben vagyok, és most már csak itt kell tovább haladni.

jó, hát pózolni mindenhol kell :)

Eltelt 4 hónap az évből, és nekem több, mint 600 km van a lábamban. Másoknak ez persze pillanatok alatt összejöhet, ellenben nem sokkal volt több a tavalyi egész éves edzésmunkám. Azt hiszem, sikeres volt a felkészülés, elkerültek a nagyobb betegségek, sokkal több önbizalommal állok oda a rajtokhoz, kezdődik a május, rögtön igazi erőpróbákkal: mindjárt itt az UltraBalaton, ahol először futok éjszaka, aztán véget ér a Tihanyi Nagyköveti megbízatás, és a legvégén ott vár rám a Kékes, az idei év egyik legnagyobb kihívása. Szeretnék mindenhol megfelelni a saját magam támasztotta elvárásoknak, találkozni minél több emberrel, és megmutatni az örök mottómat: ha nekem sikerült, Neked is fog!

Kezdődhet a szezon 🙂

Leave a Comment