Hogyan ne? Értékeljünk!

Véget ért egy nagyon fontos év. Szombaton újra Tihanyban jártunk, és ezzel hivatalosan is befejeződött a nagyköveti feladatom (ami persze nem teljesen igaz, mert minden bizonnyal továbbra is igyekszem öregbíteni ennek a rendezvénynek a hírnevét, és ott leszek jövőre is, meg amikor csak tudok) – ideje összegezni, mit is csináltam ebben az egy évben, és hogy merre tovább.

Amikor 2018 tavaszán kiderült, hogy bekerültem abba a 10 fős csapatba, akik márka-nagykövetek lehetnek, óriási lökést kaptam. Szokás szerint éppen egy gödörben ültem, jelként fogtam fel, csinálni kell tovább, ha egy ilyen rendezvény, és annak támogatói látnak bennem fantáziát. Megpróbáltam megtenni mindent, ami csak tőlem telt, igyekeztem hitelesen képviselni a cégeket, nagy segítség volt, hogy kipróbálhattam kiegészítőket, megtapasztalhattam, hogy bár lehet mindenféle csodakütyü és szer nélkül is futni, de ha igazán fejlődni szeretnél, szükséged van a megfelelő eszközökre. Támogatóim jóvoltából még egy rövid nyaralás is vár ránk a nyáron. Megismerkedtem rengeteg érdekes és értékes emberrel, kaptam egy nagyszerű edzőt, aki mellett ugrásszerűen megindult a fejlődésem. Részt vehettem több jótékonysági futásban, próbáltam visszaadni mindabból, amit kaptam. Közben meg figyeltem.

Figyeltem, mert belekerültem egy online közegbe, ami idegen volt számomra. Korábban is aktívan használtam a social media felületeit, de igyekeztem egy bizonyos szinten megmaradni. Ezt ebben az egy évben azért ki kellett terjesztenem, pl. megírtam életem első támogatott posztjait. Igyekeztem (és igyekszem továbbra is) csak olyan cégek, termékek, szolgáltatások mellé odaállni, amikben magam is hiszek, és amiket hitelesen tudok képviselni. Nem titok, idén érkezett már több olyan megkeresés is, amit köszönettel, de visszautasítottam. Egyszerűen érzem, hogy én nem vagyok arra alkalmas, hogy bárhová odaálljak, vagy bárkinél “kuncsorogjak”, vannak olyan dolgok, amiknél nincs elég pénz, hogy korpásodjon a hajam. Belecsöppentem ebbe a világba, kicsiben is láttam olyan dolgokat, amikben én nem szeretnék részt venni a továbbiakban. Persze, ha valaki mindenképpen úgy gondolja, hogy én vagyok az alkalmas arra, hogy bemutassam a dolgait, állok elébe, de csak akkor, ha azt tényleg hitelesen vagyok képes képviselni.

A futásokban is komoly átalakuláson mentem keresztül. Kezdetben belekerültem az időeredmények bűvkörébe, és küzdöttem, hogy minden edzésem, versenyem, ha csak egy kicsivel is, de jobb legyen, mint az előző – aztán rájöttem, hogy ez már görcsössé tesz. Gyűlöltem úgy futni, hogy folyamatosan az órámat figyeltem, jaj, még kell 2 másodperc kilométerenként, ezért úgy futottam, ahogy az már nem esett jól – de rájöttem, én nem ezért akarom csinálni. Folyamatosan összehasonlítgattam magam másokkal, aminek az lett az eredménye, hogy az egész egy versennyé vált, és a tényleges ok, amiért igazándiból elkezdtem ezt az egészet a háttérbe szorult. Persze ezzel most nem a “bizonyítványt” akarom magyarázni – szeretnék fejlődni, de nem minden áron. Ha megragadok ezen a szinten, ahol most vagyok, akkor is többet tettem már, mint az átlag. Ma az órámon két adat van futás közben: az eltelt idő és a pulzus – amióta ezt követem, sokkal boldogabban csinálom az edzéseket.

Nem akarok senkivel versenyezni, mert nem is kell versenyeznem: az én ellenfeleim sokkal magasabb szinten vannak, őket meg szép lassan le is győztem. Megvannak a jövőbeli céljaim, minden évre kell egy igazi nagy őrültség, és már meg van a 2020-as terv is, amiért mindent meg fogok tenni, ami tőlem telik, de egyáltalán nem leszek elkeseredve, ha nem sikerül. Majd sikerül 2021-ben. Vagy még később. Vagy soha – ez is benne van, de ha azt érzem, a körülményekhez képest mindent megtettem érte, én már elégedett leszek.

Hiteles szeretnék maradni – talán ez a legfontosabb. Továbbra is bemutatni, hogy ez az egész életmódváltás, futás dolog nem egy fáklyásmenet, és bizony ritkán van olyan, amikor 36 teli foggal vigyorgok közben. Igen, időnként megvan futás alatt is a flow, jönnek az érzelmek, de az esetek nagy százalékában a teljesítés utáni eufória és az adrenalin az, ami telik tőlem. Sokszor úgy érzem, én vagyok a futás Woody Allen-je, mármint nem annyira vicces, de legalább annyira neurotikus, viszont akkor sem fogom azt a képet sugározni, amit elvár a social media világa. Találkoztam olyan emberekkel, akik a posztjaikban folyamatos űridőket toltak, aztán valahogy a versenyeken mégis utánam végeztek – pedig én aztán nem vagyok gyors. Láttam rengeteg olyat, ami hamis, és egyszerűen csak becsapja a követőket, de leginkább saját magát is – soha nem fogom megérteni, miért jó ez, mit akarnak ezzel kompenzálni. Én ennek nem akarok a részese lenni.

Vasárnap elmentünk a Lukács Fürdőbe, kicsit kiáztatni a fáradt izmokat. Jól esett a meleg vízben peshedni, de aztán körbenéztem a látogatókon, és megfogalmazódott bennem az, ami már ott motoszkált a fejemben: ehhez a mai insta-világhoz időnként már túl öreg vagyok, de a Lukácsos csapathoz képest túl fiatal – szóval azt már tudom, hogyan ne, és ez a sorvezető azt hiszem elég ahhoz, hogy kijelölje a helyes utat. Őszintén megvallva, büszke vagyok arra, amit elértem, felemelt fejjel merek beszélni róla, de nem fogok elszállni csak azért, mert képes vagyok lefutni(sétálni) egy félmaratont, vagy mert van 11000 követőm instagramon. Tovább haladok, ha van kedved velem jönni, gyere 🙂

Leave a Comment