A következő írás a fantázia szülöttje, semmi köze a valósághoz, legfőképpen nem a szerzőhöz. Oh, wait….

Felébredsz reggel, még félálomban kibotorkálsz a fürdőbe, belenézel a tükörbe, és sírni lenne kedved. Előző éjszaka sem jött el a mesebeli tündér, és nem faragott belőled sukár csávót/gádzsit. Rohadtul nem tetszel magadnak, és ezzel máris el van cseszve az egész napod. Neki kell kezdeni, ma is elhatározod – de most aztán tényleg.

Kimész a közeli tóhoz, ott van futópálya is. Előkerested otthon a régi edzőcipőt, nem is emlékszel rá, mikor használtad utoljára, de jó lesz még. Futni minden hülye tud, Te miért ne tudnál? Miközben haladsz a pályára, a fejedben már látod magad, ahogy álomalakkal tolod a maratonokat, Neked drukkol mindenki, veregetik a vállad, példakép leszel – aztán elkezdesz futni.

Ez tényleg semmi, egyszerű, nem is érted, miért szenvednek ennyit rajta az emberek. Boldogan nézel körbe, már látod, ahogy simán letolsz 3-4 kört a másfél kilométeres rekortánon. Aha, persze. 400 métert sem haladtál, amikor jön a láthatatlan fal. Hirtelen elfogy a levegő, a lábad sehogy sem akar engedelmeskedni, a fejedben meg ott ordibál a kisördög, normális vagy, nem kell ez neked…. 400 méter. Egy negyed kör, és Te már sétálsz, mit sétálsz, az életedért küzdesz. Az egód nem hagy békén, körbemész a pályán, egyszer, aztán vert seregként hazakullogsz.

A tükör másnap sem hazudik, de Te most elszánt vagy. A tegnapi csak egy kis kisiklás volt, menjünk ma is, jobb lesz. Nem. Nem lesz jobb. Megint 400 méter, megint fal. Feltúrod a netet, mi lehet a gond, elmész, megveszed a legprofibb futócipőt, menő ruhákat, órát, új fülest a futáshoz, de az a rohadt 400 méter csak nem akar hosszabb lenni. Szerencsés vagy, mert annyira idegesíteni kezd a dolog, hogy most már “csak azért is” csinálod – észre sem veszed, de ez felkúrt agyállapot tartja fent a motivációdat. Eddig a külvilágnak akartál imponálni, ha idáig eljutottál, már magadnak akarsz bizonyítani, és hidd el, ez a helyes út.

Meg kell tanulnod elfogadni a 400 métert. Abban a pillanatban, amikor ez megtörténik, menni fog a 600. Aztán a 800, és nemsokára a teljes kilométer. Iszonyat lassú vagy, szégyenkezve nézed a facebook csoportokat, ahol mindenki űridőkkel fut, csodás mosollyal, tökéletes állapotban, vagy csak simán sajnálkozva, hogy ma “csak ennyi és ennyi idő alatt sikerült” – számodra azok a lesajnált eredmények is a sci-fi kategóriába tartoznak. Ha nem tudsz ezekről időben lejönni, elkap az eredménykényszer, és ez bizony megmérgezheti az egészet – onnantól kezdve, ha nem élvezed legalább csak egy kis szegletét a dolognak, iszonyat hamar fel fogod adni. Meg kell találnod azt, ami tényleg jó – mert bár mindenhol azt olvasod, hogy a futás felszabadulás, meg csupa öröm, számodra még inkább csak a szenvedés része jut ki.

Minden bátorságod összeszedve, meg hát mindig vannak haverok, akik rávesznek a hülyeségekre, benevezel egy versenyre. Közel sem vagy még rá felkészülve, de elmész. Ott aztán megérzel valamit – igen, ez az adrenalin és az a közeg, amit csak egy verseny adhat. Megtaláltad. Ez az, amiért futni akarsz. Olyan löketet kapsz, ami kitart a következő versenyig, mész, és csinálod az edzéseket becsülettel. Tök utolsó vagy a versenyeken, de kit érdekel? Megcsináltad. Ott az érem a nyakadban, senki nem veheti el Tőled, a Tiéd, megdolgoztál érte.

Alakulsz. Még mindig nagyon messze az álomkép, és sokszor jönnek holtpontok, de lassan már nem is érdekes, miért kezdted el az egészet. Más dolgok lesznek fontosak. Továbbra is utálod magad, de vannak végre új területek, ami miatt büszke lehetsz. Idővel ezekből lesz annyi, ami több, mint az, ami miatt ostorozod magad. Ha ezt eléred, nyertél. Érzékeny egyensúly, de megéri érte dolgozni.

Ott leszek én is Veled. Megyünk együtt a mezőny végén, valószínűleg nem készül rólunk csodás futófotó sem, de hidd el, a célban ugyanúgy meg fognak tapsolni, és amikor lerogysz a földre, kezedben az éremmel, meg a befutócsomagban kapott vízzel, Te fogod tudni, mennyi munkád van abban, hogy utolsó legyél. Rengeteg. Embertelen. Annyi, amit fel sem tudnak fogni a többiek. Nekik lényegesen kevesebbet kell küzdeniük a legkomolyabb démonnal. Saját magukkal. Mert mi magunk vagyunk a legnagyobb ellenség – de legyőzzük.

Mert le kell. Téged dicsérlek, túlsúlyos futó barátom, mert minden nap felveszed a kesztyűt, és harcolsz. Hős vagy.

Leave a Comment