Eredménykényszer

Biztosan Te is megkaptad már futó ismerősöktől verseny előtt a klasszikus kérdést: milyen időt akarsz menni? Amikor elkezdtem ezt az egészet, és megszülettek az első “eredményeim”, elhűlve láttam, hogy mennyire borzalmasan lassú vagyok azokhoz az emberekhez képest, akik napi szinten posztoltak mindenféle edzéseket, számomra elérhetetlennek tűnő időkkel. Frusztrált, és csak azért is próbáltam gyorsulni, erőltettem, amit ma már tudok, hogy nagy hiba volt. Ha rögtön akkor segítséget kérek, ma sokkal előrébb tartanék – de nem vagyok csalódott így sem.

Nem, mert megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor görcsösen, az órának futok. Amikor percenként nézem, hol is járok, mennyi az átlagtempó, és megéreztem, mennyire csalódott vagyok, ha nem sikerül, amit a fejembe vettem. Az edzéseim kezdetén csak ez foglalkoztatott – és idővel arra eszméltem, hogy az amúgy sem könnyű futást egyáltalán nem élvezem. Nem azért húzom fel a cipőt, hogy jól érezzem magam, hanem mert valami hülye időt akartam megdönteni, vagy csak jobbat menni, mint X vagy Y. Eltartott egy darabig, amíg ez letisztult bennem, és el tudtam engedni, de ma már tudom, ha ez nem történik akkor meg, ma talán már nem írom ezt a blogot, és a futócipőm is a szekrény mélyén hever.

Nem, nem mondtam le tervekről. Nem, csöppet sem veszem félvállról az edzéseket, de egészen más a fő hangsúly. Úgy akarok fejlődni, hogy közben az “élvezeti érték” is megmaradjon. Ebben teljesen tökéletes partner az ENSPORT edzésterve, és Erika ritmusa. Sokat futok, van akik szerint túl sokat is, és lassan fejlődök – de egyáltalán nem zavar, sőt. Minden apró kis előrelépésnek ugyanúgy tudok örülni, mintha futnék egy hatalmas egyéni csúcsot valami versenyen. Nem pusztulok meg egy komolyabb nap után sem, és nem is szeretném újra azt érezni, amit anno kézilabdázóként, amikor mozdulni sem tudtam időnként, annyira túlhajtottam magam. Egyszerűen csak tudatosan, és ahogyan a második kedvenc filmemben, a Kapcsolatban is elhangzik, kis lépésekkel akarok készülni.

Éppen ezért erre a kérdésre nem tudok Neked választ adni, és nem is fogok soha. Nyilván, van a fejemben egy terv, hogyan szeretnék haladni egy-egy versenyen, de továbbra is az a cél, hogy biztonságosan, sérülésmentesen és a lehető legtöbb örömmel teljesítsem a távokat. Nem akarok magam elé tenni irreálisnak tűnő célokat, másodpercre megírt terveket, az eredménykényszer éppen elég hangsúllyal benne van az életemben, ezen a területen már nem szeretnék találkozni. Igen, a munkám olyan, ahol folyamatos ez az érzés, és igazándiból szeretem is, mert ez tartja fenn a motivációmat, és hajt előre – de úgy gondolom, ebből a “teperésből” egy szelet is elég.

Szóval, nem tudom, milyen időm lesz a Wizz Air Félmaratonon. Jó, persze, a záróbusszal nem akarok találkozni, illetve az Opelre, és az Ensportra sem szeretnék szégyent hozni, de elsősorban azért futok, mert magamnak akarok bizonyítani. Aztán egy kicsit példát is mutatni. Elfogadtatni azt, hogy a mezőny végén is kell valakinek futni, és hogy az rohadtul nem szégyen, sőt. Neki akarok indulni vasárnap reggel, és az órámra maximum azért ránézni néha, hogy tudjam, mennyi időm van még ebédig.

Ez a nagy tervem idénre 🙂

Leave a Comment