Az én paprikás krumplim – gasztromese

Rendhagyó recept lesz ez a paprikás krumpli, mert bár egy végtelenül egyszerű ételről beszélünk, elhúzzuk, mint a rétestésztát : egy írásban a főzés menete, és a főzésem története : így és ezért kezdtem el a konyhában tölteni a szabadidőm egy jelentős részét. Ez az egytálétel nem kifejezetten diétás, sőt, de a család többi tagjára is kell gondolni időnként.

MInden Debrecenben kezdődött, egy bazi nagy albérletben, a Szent Anna utcában. Gabó, Soma meg én elhatároztuk, hogy kilépünk a melegszendvicskrémes kenyér és a löncshúskonzevből készült “bolognai” (máig csoda, hogyan bírtuk azt akkora élvezettel enni) bűvköréből, és megpróbálkozunk életünk első pörköltjével. Nagymamám telefonos segítségével nekiláttunk, a végére már fogyott a a lelkesedés, ellenben a kész ételben tényleg megállt a kanál, annyira sűrűre sikeredett. Nem gondoltam volna akkor, hogy ilyen kezdés után egyszer gasztroblogot fogok írni. Legfőképpen azért, mert azt se tudtam mi is az a blog akkoriban.

Igyekszem minden ételembe belevinni egy kis csavart, és ha van lehetőségem, új dolgokat kipróbálni, kitalálni. Paprikás krumpli számomra elképzelhetetlen savanyú uborka nélkül, de szerettem volna ebbe egy kis különlegességet csempészni. Beáztattam két zselatin lapot, kb. másfél deci uborkalevet felmelegítettem, majd a lapokat hozzáadtam. Néhány uborkát apró kockákra vágtam, és egy kiszúró formába töltöttem a lével együtt, bízva abban, hogy megkocsonyásodik, és egy uborkalapot kapok majd a végén. Bekerült a hűtőbe, ott pihent tálalásig.

Az erős kezdés után tudtam, a csúcson kell abbahagyni, ezért pár év szünet következett a konyhában, majd úgy hozta a sors, hogy újra egyedül éltem, és bizony egy idő után meguntam a környékbeli kajáldák menüjét, és kicsit túltöltődtem a párizsis zsömlével is. Nagyon egyszerű kajákkal kezdtem, lévén se eszközeim, se tudásom nem volt, de az első nagy sikerű sajtos – tejfölös tészta után többre vágytam. Sorban megcsináltam a családi klasszikusokat, sokszor újra nagymamám telefonos segítségét igénybe véve (igen, Ő a legfőbb mentorom). Amikor először kaptam bókot egy lánytól a főztömre, akit éppen próbáltam elcsábítani, tudtam, jó úton járok, és ezt folytatni kell!

Paprikás krumplit mindenki csinált már, és igazándiból nem is lehet elrontani. Én sem változtattam a klasszikus recepten, csak az állagokkal játszom benne, illetve megbolondítom annyival, hogy nem csak sima burgonyát használok hozzá. Először is pár karika csípős kolbászt alacsony lángon elkezdtem pirítani,
kisütni a zsírját. Ne kapkodjuk el, ha türelmesek vagyunk, isteni ropogós lesz, és nem fog megégni, az pedig, ami a serpenyőben marad utána – isteni alapot ad a paprikásnak. Két nagy fej vöröshagymát felaprítottam, a kolbászzsíron lassan puhára pároltam. Adtam hozzá két gerezd felszeletelt fokhagymát. Közben megpucoltam 3 közepesen nagy főzni való burgonyát és egy nagyobb édesburgonyát. Az édesburgonyából vékony szeleteket vágtam, chipsnek. Megforgattam őket pici olajban, só került rá, bors, és ment sütőpapíron a 160 fokos sütőbe, 15-20 percre. A maradék burgonyákat egyforma kockákra vágtam. A megpárolt hagymához fűszerpaprikát adtam, majd azonnal felöntöttem vízzel, hogy ne keseredjen meg. Mehet hozzá a burgonya, bőven só és bors, egy kevés rozmaring és ha van, friss zsálya és pár karika kolbász (nem a sültből) . Letakartam, és közepes lángon főztem, amíg meg nem puhult a burgonya.

Miután Budapestre költöztem, kicsit jobban beindult a főzés, bár már ekkor látszott, hogy erre a legtöbb esetben csak hétvégén lesz időm. Megvettem életem első komolyabb kését (amivel kb. azonnal majdnem le is vágtam az egyik ujjam), kipróbáltam egy csomó alapanyagot, és elkezdtem improvizálni is. Vettem fűszereket, egzotikus gyümölcsöket, amikről aztán kiderült, van, aki allergiás rá, és szép lassan egyre több recept került fel a repertoáromba. Elkezdtem nézegetni az akkoriban induló főzős tévécsatornákat, csodáltam Nigellát, Ramsay-t, Jamie-t, és próbáltam utánozni azt, amiket csinálnak. Első lakásunkban, ahol végre már nem albérletes voltam, elindult az elborulás : egyre több konyhai eszköz került be egy meglepően kis helyre, olyanok is, amiket talán azóta sem használtam, de innen már nem volt megállás. Főztem, egyre többet, aztán egyszer csak beneveződtem, teljesen amatőren a Konyhafőnök második évadába, ahol, ma sem értem hogyan, de bekerültem a tv adásba. Nem sokáig lehettem ott, de egy olyan lökést és megerősítést adott, ami azóta is kitart. Főzni akarok, mert kikapcsol, mert alkothatok, mert azonnali, kézzelfogható eredménye van, de leginkább azért, mert a legkedvesebb elfoglaltság az életemben. Igen, a legkedvesebb.

A kész ételből kivettem pár szedőkanállal, és egy kis szafttal meglocsolva nekiestem a botmixerrel. Gyakorlatilag készült egy paprikás krumpli izű burgonyapüré, amiben ott van ugye a batáta, egy kis édes ízt kölcsönözve az egyébként elég markáns történetnek. Amíg puhult a burgonya, még egy állagot szerettem volna belecsempészni a kész ételbe, ezért sütőben készült pár szelet steak burgonya is, jó sok paprikával, sóval és borssal megszórva. A tálaláskor a tányér közepére raktam a püréből, erre rakosgattam rá a főtt burgonyákat, a tetejére került a sült verzió, majd arra rá a megkocsonyásodott uborka. Került még rá a pirult kolbászból, és az egészet körbelocsoltam a paprikás krumpli isteni szaftjával. Végül felkerültek a ropogós édesburgonya chipsek is, egy kevés friss petrezselyem, és máris fogyasztható ez az egyszerű, de mégis zseniális egytálétel.

Leave a Comment