Szezonzáró első kör

Vége az idei futóévnek számomra, igaz, lesz még majd valami mikulásos bohóckodás biztosan, meg talán szilveszterkor is, de a Balaton partján megvolt a szezonzáró. Sok tanulsága volt annak a futásnak, és most, hogy kicsit leülepedett, már sikerült megérteni, mi az, amit nem jól csinálok – és ez ki is jelöli az utat 2020-ra. Most nem is az évet szeretném értékelni, majd megteszem később, inkább vegyük át azt, amit eddig nem nagyon mertem magamnak sem kimondani, de szükséges szembenézés ahhoz, hogy a következő szezon sikeresebb legyen.

Hozzá voltam szokva ahhoz, hogyha valamit akartam, akkor annak nekiálltam, és megcsináltam. Munkában, magánéletben, kb. mindenhol. Természetessé vált, hogy olyan dolgokat is meg tudtam oldani, amit mások nem, vagy csak nagyon nehezen. Magamnak tettem baromira magasra a lécet, és eddig úgy-ahogy, de mindig sikerült megugrani. Azt azonban nem vettem észre, hogy ez mekkora stresszel és terheléssel járt, és hogy ez mennyire kikezdett, mindenféle módon. Kihasználom a szervezetem, ez nem kérdés, de kontrolláltan és okból – viszont ahhoz, hogy ez működjön, jól működő idegekre is szükség lenne – nos, az nekem mostanában nincs.

Szezonzáró - 4 évszak

Szoktam mondani, hogy fejben van a gond – és ez nem vicc. Azzal, hogy gyakorlatilag folyamatos stresszben vagyok, és ahogy erre egy óriási lapáttal rátettem a nyár eleje óta, elsősorban munkahelyi dolgok miatt, az addig sem túl stabil rendszer még inkább felborult. Mostanában meglepően sokat alszom (legalábbis magamhoz képest), de mégis, hulladék állapotban ébredek minden reggel, éjszaka is jár az agyam. Gyakorlatilag szünet és szabi nélkül toltam le az utóbbi 2 évet, és bizony itt is be kellett látnom: ami pár éve még rock`n`roll volt, ma már nem megy. Szembesülni azzal, hogy vannak dolgok, amikre most már sokkal több idő kell, mint pár éve, eléggé megviselt. Sokáig magamnak sem ismertem ezt be, nem fogadtam el, és ez még inkább görcsössé tett.

Paraszimpatikus idegrendszer. Ez felel azért, hogy a szervezetet nyugalmi helyzetbe helyezze, hogy feltöltse a raktárakat, segítse a regenerálódást. Nos, ez az, ami pánikol, amikor futni kezdek. Azt vettem észre az év második felében, hogy nem tudom kifutni magam. Bármilyen edzést csináltam, vagy versenyt, a végén egyszer sem volt az a “meghaltam, borítsatok rám földet” érzés, mint tavaly. Egyszerűen az agyam nem hagyott egyszer sem úgy teljesíteni, ahogy fizikálisan képes lennék rá. Futok, nincs lihegés, nem fáj, nem érzem magam fáradtnak, de a következő lépésben már belesétálok. Magam sem tudom miért, hiszen tényleg semmi, de semmi jele nincs, hogy kész lennék – és újra futni kezdek, de ezzel már szét is esik a ritmus, az addig felépített menet, és ennyi, nem tudom újra összerakni.

Szezonzáró

Nem tudom elfogadni, hogy nem vagyok elég kitartó. Nem tudom elfogadni, hogy a rengeteg belerakott munka ne tudjon kijönni. Ha dolgozni kell ezen, akkor erre is edzeni fogok. Szezonzáró elmélkedés közben jöttek ezek a szembenézések. Magamnak kellett beismerni, hogy rohadtul nem menő mindig kifogásokat és külső tényezőket keresni, hogy miért nem úgy mennek a dolgok mostanában, mint ahogy. Amikor kimondtam, valami felszabadult. Nem a felelősség alól akarok menekülni, sőt, továbbra is vállalom, magánéletben, munkában, futásban – de most úgy gondolom, újra tisztán látom a határaimat. Próbálom a lelki alapokat lefektetni, és a télen egy komolyabb erőnléti alapozással nekivágni a 2020-as évnek.

Ki kell jönnie, és sikerülni fog. Drukkoljatok.

One Thought to “Szezonzáró, első rész”

  1. Czérna Szabolcs

    Sok sikert! Szurkolok!

Leave a Comment