Te miért futsz? - Prédikálószék

Te miért futsz? Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb futótárs megkapta már ezt a kérdést, és valószínűleg sokaknak meg van rá a válasz, még ha talán nem is fogalmazta meg pontosan soha magának sem. Van, aki csak egészségesebb szeretne lenni, van, akit a teljesítménykényszer vagy a versenyláz hajt, és sokunkban lassan már egyfajta kényszer lett koptatni a futócipőt – akárcsak a drog, és be kell valljuk, a futás mára egyfajta “menő” dolog is lett, szóval van, aki tényleg csak divatból fut. Ha ismeretlenekkel beszélek erről, valószínűleg ezekből a sablonokból választok én is, de  így, magunk közt bevallottam már korábban – a félelem fő oka a  futásaimnak. Na de mitől is? 

Sok dolog forog a fejemben azzal kapcsolatban, hogy mit kellene, és mit tudok megtenni azért, hogy az életem normális(abb) mederben haladjon. Ugyanazok az alap problémák nálam is, mint mindenkinél – megfelelni a családnak, a munkahelyemnek, a saját elvárásaimnak, mindezt úgy, hogy valemennyire azért magamat is jól érezzem közben, a lehetősegekhez mérten, persze. Van egy “apró” nehezítésem, a betegségem, és ezt bármennyire is próbálom könnyedén kezelni, nem lehet. Viccelődhetnék azzal, hogy reggelente hálás vagyok, amikor felébredek, de ez nem vicc. Átértékelődött minden egyes nap fogalma és értelme, ezért igenis, örülök, amikor kinyitom a szemem – ez a fénypontja a következő 24 órának, bármi is történjen, ezért én köszönetet mondok. Persze, ha ezek a reggelek nem jól indulnak, akkor ez az öröm hamar ködbe vész, de igyekszem a lehető legjobbat kihozni így is a helyzetből. 

Te miért futsz?

Köszönetet mondok. Kinek? Ez is olyan misztikusan hangzik. Mindenkinek. Mindenkinek, aki segített az előző napot legyőzni, és akiről tudom, hogy az előttem állóban is velem lesz. Magamnak, mert tovább toltam a biciklit, mert előző nap sem ástam el magam az önsajnálat gödrébe. Talán egy felsőbb hatalomnak is, bár mostanában nem vagyunk túl jó viszonyban. Köszönetet mondok, de aztán összerakom magam, mert tudom, helyettem senki nem fog végigmenni ezen az úton  (micsoda nagyszerű kínai közmondásokat tudok elsütni, omg …)

Szóval a félelem. Leginkább attól, hogy figyelmetlenségből, nemtörődömségből kifelejtek, kihagyok valami olyat, ami segíthet abban, hogy holnap reggel újra örömmel ébredhessek. Félelem, amivel szembe kell nézni, mert abban a pillanatban, amikor elfordulok, vagy homokba dugom a fejem, ezek a démonok legyőznek. A futás ebben a szembenézésben segít. Miközben rakom egyik lábama másik után, magamban kiröhögöm ezeket a démonokat, mintha azt mantrázná minden egyes lábcsattanás a betonon, hogy hiába lihegtek a nyakamban, én gyorsabb vagyok, és lehagylak titeket, soha nem érhettek utól, soha nem fogtok legyőzni kis rohadékok. Futás közben azon gondolkodom, miket fogok majd akkor csinálni, amikor végérvényesen kimondják, meggyógyultam. Elképzelem, kikkel fogok akkor ünnepelni, milyen bulit fogok csapni, mi lesz az a kaja, amit először megeszek teljes felszabadultsággal, mivel fogom meglepni magam, ilyesmik. Jól esik az a tudat, hogy minden egyes futással tettem azért, hogy ez a pillanat bekövetkezhessen. 

Te miért futsz?

Ezek a futások erőt is adnak. Energiát ahhoz, hogy erősnek mutassam magam – mert egy hülye belső hang nem engedi, hogy elengedjem magam. Pedig olyan jó lenne néha gyengének lenni, olyan jó lenne néha azt mondani, hogy nem érdekel senki, én most tényleg nem tudok odafigyelni semmire igazán, mert pár perce jöttem ki egy nyomorult kemóról, és éppen azon forog az agyam, hogy tényleg vagyok e olyan szerencsés, hogy benne legyek abban a 20%-ban, aki ezt ennyivel megúszhatja. Nem könnyű ám ilyen gondolatok mellett kedvesnek, nyugodtnak, megértőnek maradni, maximálisan odakoncentrálni emberekre, melóra, közlekedésre, bármire. Ezekben a pillanatokban próbálok felidézni egy jó emléket egy versenyen, és arra gondolni, hogy basszus, én így, ebben az állapotban is letoltam egy félmaratont, ami sokkal több, mint amit a legtöbb ember sport terén valaha is letesz az asztalra. Ezért ennyire fontosak nekem a versenyek, és ezért vagyok kicsit csalódott az idei évvel kapcsolatban, mert sokkal kevesebb ilyen felhasználható pillanatot tudtam csak begyűjteni. 

Ne érts félre. Nem panaszkodni akarok. Azt sem akarom, hogy akárcsak egy pillanatra is, valaki sajnáljon. Segíteni közvetlenül nem nagyon tudsz ebben a dologban, bár amikor ismeretlenül is bíztatsz egy versenyen, odajössz egy pacsira a rajtzónában, vagy rám írsz valamelyik social media felületen – akaratlanul is megteszed. Erről szól a futás, az én futásom, az én félelmem. Neked mi a célod, Te miért futsz? 

Leave a Comment