Restart

2020 – ez az év az abszolút végleteké, és javarészt eddig a negatív irányban. Tragédiák, betegségek a családban, a karantén, nehézségek a munkában, ez már alapból is elég lenne. A betegségemből a felépülés halad, vannak könnyebb és nehezebb időszakok is, most éppen billegős, viszont ezek így együtt majdnem véget vetettek a futásos karrieremnek. Na de ne rohanjunk előre, készíts egy kis popcornt, meg colát, ez hosszú lesz!

Az egész onnan indult, hogy valamikor tavaly nyáron futások közben, hosszabb távon egy szúró fájdalom jelent meg a bal combomban. Eleinte nem foglalkoztam vele, de aztán már a mindennapokban is zavart. Ülni sem tudtam rendesen, sőt, talán az volt a legrosszabb az egészben, de igazi barom módjára, toltam tovább az edzéseket, és a félmaratonokat is. Egyre többet fájt, aztán a Nightrun után már úgy mentem haza, mint akit agyonvertek. Próbáltam pihentetni, volt henger, masszázs, jobb lett, nyilván azonnal visszaálltam futni, erre még rosszabb lett. Kicsit többet pihentettem, de nem vártam meg, amíg teljesen elmúlik, visszaálltam, extra fájdalmak jöttek. Combhajlító izom. Gonosz kis manó, és ha nem kezeled ki rendesen, úgy jársz, mint én. Félig kikezelés, idő előtt visszatérés, kis javulás, még nagyobb visszaesés, hosszabb pihi, de megint nem elég, etc, etc, és jön a hullámvasút. Számtalan mini restart, de egyik sem a megfelelő módon. Figyelem, a következő képet csak erős gyomrú olvasóimnak ajánlom!

Restart - az utóbbi 1 év

Igen, az utolsó, 1 éves ábra sokat elmond erről. Sokkal rosszabb állapotban vagyok most, mint akkor, megjártam a legalját is az egésznek, de most, 4 hét után kijelenthető, hogy rendbe jött a sérülésem. Nincs fájdalom, csak még van bennem egy nagy adag félelem, gyakorlatilag minden lépésnél “várom”, hogy megjelenjen az a szúró érzés, ezért nem is merek tempót menni. Most elsősorban az a cél, hogy újra visszajöjjön a magabiztosság, az, hogy elhiggyem, tudok ettől sokkal jobbat is (mert tudok, azért 1-2 repülő, meg rövid belefutás mutatja, hogy nem felejtettem el mindent). Nagyon hiányoznak a kilométerek, és rettenetesen hiányoztak a motivációt adó versenyek is, amit ugye a vírushelyzet megakadályozott. Augusztusban voltam úgy, hogy jó, most akkor adok neki még egy esélyt, ha nem jön rendbe, akkor azt jelnek veszem, és nem erőltetem – erre tessék. Időközben a lakásunktól 150 méterre átadtak egy vadi új futókört is, azt hiszem, több lehetőség nem is kell ahhoz, hogy visszataláljak a helyes útra.

Időközben belevágtam a bringázásba is. Tekerés közben nem volt fájdalom, vagy csak sokkal kisebb, ezért gondoltam, megpróbálkozom vele kicsit komolyabban is. Még tavasszal megvettem életem első országúti kerékpárját, Sanyit, aki egy Scott carbon gép. Úgy voltam vele, hogy ez bicikli engem életem végéig kiszolgál, hiszen a jelenlegi tudását sem tudom kihasználni – de nem én lennék, ha ma már nem egy másik állna a raktárban 🙂 Sanyi azóta egy kedves futótársamnál, Évinél (@nvevi) lakik, és remélem, legalább annyi szép emléket gyűjtenek össze, mint amennyit mi ez alatt a rövid idő alatt. Viszont amikor Agi barátom lecserélte a korábbi bringját, le kellett csapnom rá. Egy fantasztikus cucc, még most sem hiszem el, hogy az enyém, ismerjétek meg az Orca-t (neve még nincs, de lesz nemsokára 😀 )

Orbea Orca

Úgy gondolom, remek kiegészítő sport, és sokat segít, hogy akkor is tudok edzeni, amikor a futásra nehezebben veszem rá magam, a bringa számomra most a szabadságot jelenti. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem veszem komolyan, igyekszem rajta fejlődni, és a télre komolyabb elképzeléseim is vannak, már itt áll a görgő is a raktárban, erősíteni, állóképességet fejleszteni tökéletes lesz a hideg időszakban is. Nagyon élvezem, igazándiból csak azt bánom, hogy ennyi időt vártam vele, amíg belevágtam.

Szóval restart? Mitől lesz ez más, mint az eddigi próbálkozások? Talán annyiban, hogy ki mertem mondani magamnak dolgokat, az életemmel és a futással kapcsolatban is, ami után, megváltozott szemlélettel, de talán még nagyobb lelkesedéssel vágtam bele, és csináltam végig az utóbbi majd egy hónapot. Miről is van szó? Be kellett látnom, durván túlvállaltam magam. Messze nem voltam én felkészülve félmaratonokra, főleg nem ennyire, és ilyen sűrűn egymás után. Tudom, jelezte is az edzőm, hogy nem kéne, de elkapott a verkli, vitt magával az a hülye vonat, amit megfelelési kényszernek hívnak. Hálás vagyok azért, hogy vannak olyan barátaim, akik ezt őszintén bele merték mondani a szemembe, és segítettek észhez térni. Nem, nem becsülöm alá magam, és akarok még félmaratont, sőt, maratont is futni, de nem most, nem a mostani állapotban. Fokozatosan, lépésről lépésre akarok haladni, és ebben tudom, hogy az a 2-3 ember, akinek adok a véleményére mellettem lesz, és segít. Elsősorban az edzőmre, Erikára gondolok, aki végig mellettem volt ezekben a rohadt nehéz napokban is, nem hajtott, elfogadta, hogy milyen sokat kihagyok, és biztos vagyok benne, hogy a megfelelő tervet fogja összerakni nekem ahhoz, hogy újra legalább oda visszaérjek, ahol tavaly tavasszal voltam. Az ENSPORT továbbra is bízik bennem, ott vagyok a támogatottjaik között, már csak velük szemben sem tehetem meg, hogy nem állok fel. Másrészt ott van Agi, akinek szintén nagyon sokat köszönhetek, mert egyrészt motivál, másrészt kellően őszintén bele meri mondani a fejembe, ha szerinte valami hülyeséget csinálok, plusz megválaszolja a kiscsillió bringás szakkérdésemet is 🙂 Aztán ott vannak a #szedettvedettek is, a nagykövet társak, akikre jó felnézni, jó velük hülyülni, és megosztani a futás örömét. Végül, de nem utolsó sorban ott van Marlen, aki remélem, most már tényleg megérti mit és miért csinálok, és úgy támogat, ahogy az utóbbi időkben tette – még akkor is, ha most Neki van szüksége igazán támogatásra.

Restart - Wizz Air

Kis lépésekkel, rádiós! – idézet az egyik kedvenc filmemből, a Kapcsolatból. Sokáig tekergettem a gombot a rádión, de most megvan a helyes út. Rövidebb távokat futok, azokat viszont élvezem, és talán ez most a legfontosabb restart élmény. Bár a karantén odacsapott, nem csak hogy leálltam, de híztam is, szóval ez most dupla munka. Nem kérdés, az egészségem miatt is meg kell csináljam.Úgy döntöttem, erről az útról részletesebben beszámolok, lesznek újra a blogon is írások rendszeresebben, készülnek videos tartalmak is, és csak remélni tudom, hogy számotokra is izgalmas lehet az elkövetkező pár hónap.

…. és akkor a száraz tények, mert ez is fontos, vagyis hogy a mérhetőséggel szembe nézzek. A vírus előtt, vagyis inkább tavaly télen, amikortól elindult az igazi lejtmenet, 91 kg voltam. Edzések után már benézett a mérleg 90 alá is. A fordulópontot a restarthoz az jelentette, amikor ráállva a mérlegre 99,8 volt a kiírt szám. Nem, nem fordulhatok át újra mázsán! Elkezdtem ismét figyelni a kajára, mert meg kell valljam, a karantén, home office páros alatt nagyon ellustultam ezen a téren is, befigyeltek a péksütik, az, hogy sokszor napokig max. annyit mozogtam, amíg levittem a kutyákat sétálni. Nézzük a kiindulási számokat most, szeptember 14-én:

– súly : 95,6 kg (ezt minden nap, reggel mérem, ébredés után. Egy Xiaomi okosmérleget használok, az szépen átrakja az értékeket a telefonomra, ott meg van így minden pontosan)
– mellbőség: 113 cm (amilyen állapotban most vagyok, kb C kosár 😀 )
– derékbőség : 109 cm (igen, klasszikus hordó formám van)
– kar: 38 cm (igen, el kell kezdenem komolyabban a súlyzókkal is játszani, hiányzik)

Innen indulunk. Nincs cél, max. súlyban, jó lenne elérni a 87 kg-ot. Hosszú lesz, de megcsinálom. Akkor is.

Leave a Comment